2011. március 21., hétfő

Visszaemlékezések a 1946-1948-as Németországba való kitelepítésre

A kép csak illusztráció! De mindenhonnan 
ehhez hasonló vagonokban szállították 
a kitelepítetteket.
 Szentendrén a skanzenben fényképeztük, a
Hidasból származó ház kiállításán.

Idézetek Édesapám, Laszlovszky Imre "Kitelepítés Mözsről 1946-1948" című könyvéből:

GEIER JÓZSEFNÉ
1947 nyarán ismét hallani lehetett arról, hogy megint lesz kitelepítés az év folyamán. Ebben az időben a német lakosság közül senki sem érezte magát biztonságban. Volt, aki már régebben, de többen csak az utolsó percben hagyták el házukat és elbujdostak a határban, a szekszárdi hegyen, vagy messzebbre jó barátoknál, ismerősöknél.
Mi sem gondoltunk arra, hogy minket is kitelepítenek. Szeptember 1-én kora reggel 6 óra körül jött a rendőr, és azt mondta, csomagoljunk, itt a teherautó és nekünk is el kell menni. Ágyneműt, ruhát, élelmet, edényeket, amit tudtunk sebtében összeszedtünk és máris a teherautón voltunk. Az édesanyám még vissza akart menni egy meleg ruháért, de nem engedték! Szüleim, két testvérem, nagymama és én, aki akkor 20 éves voltam, a Szt. István utca 69. szám alatt laktunk. A bátyám ekkor elbújt, de pár hónap múlva őt is elfogták, és Ausztriába vitték. Onnan jött utánunk.
Egy marhavagonba 25-30 embert zsúfoltak be, mindenki a saját kis magával hozott csomagján kuporgott. Előzőleg mindenkit megmotoztak. Édesapámnál a nem rég eladott jószágért kapott pénzt megtalálták, és elvették. Még ezt is!
A szerelvény észak felé Csehszlovákián keresztül haladt Németország keleti zónájába. Szobnál láttuk a felvidéki magyarok vonatját, akik feltehetően a mi elhagyott helyünkre, vagy hozzánk hasonló sorstársunk házába lesznek elhelyezve.
Drezdában egy pár napra megálltunk. Ott egy üres kaszárnyában szállásoltak el. Onnan mi Rodewisch-be kerültünk. Mások a környékbeli falvakba. Egy darabig még a helyi iskolában laktunk, a földön aludtunk. A helyi emberek hoztak kevés élelmet, némi főtt ételt, leginkább csak krumplit. 8-10 nap múlva egy család padlásszobájában kaptunk elhelyezést. Adtak ágyat, tűzhelyet, így most már magunk tudtunk főzni. A ruháinkat a falra akasztottuk, vagy maradt a csomagban a földön. Édesapám később bányába ment dolgozni, az öcsém erdőbe járt, én egy varrodába mentem dolgozni. Nélkülözések mellett, szegényesen éltünk, de legalább a család együtt volt. Igaz a bátyám csak később csatlakozott hozzánk.
Rövid két hónap eltelte után az egyik barátnőm, Müller Éva, akinek a vőlegénye Klem György volt, és Werner János jöttek el hozzánk Magyarországról, azzal a szándékkal, hogy többünket haza hozzanak. Én is kaptam az alkalmon. A szüleim nem nagyon akartak elengedni, de engem haza húzott a honvágy, de leginkább a vőlegényem távolléte, aki otthon maradt.
Tizennégyen indultunk, ezek közül egy néhányat az ottani hatóságok elkaptak, mert állandóan keresték a hozzánk hasonlókat. A hazafelé tartó út kb. egy hétig tartott. Esőben, sárban, gyalogosan, stoppal haladtunk, örökös félelemben, hogy minket is elkapnak. Útközben mözsiekkel is találkoztunk, Passauban egy ismerősnél éjszakáztunk. A határt Sopronnál léptük át, a hajnali órákban, szerencsénk volt. A határt akkor még nem őrizték olyan szigorúan.
Budapestről vonattal jöttem Mözsre. Az anyai nagymamámnál laktam örökös félelemben, hogy megtalálnak, és újból kiutasítanak az országból.
Majd Görgetegen édesanyám nagynénjénél laktam. Budapesten volt bejelentett lakásom, a polgári esküvő is ott volt 1949. július 3-án. Az egyházi esküvő ezután Mözsön gyertya és elemlámpa fénye mellett volt. Még ekkor is féltünk, hogy feljelentenek.
Aki azokat a borzalmas éveket átélte, az soha sem fogja elfelejteni a bizonytalanságot, az éhezést, a rettegést, a félelmet. Ezek az érzések ma már csak belül vannak, de kitörölhetetlenek.
A szüleimet csak 1957-ben láttam ismét, akkor már mindkét gyerekem megszületett, és velük mentem meglátogatni őket.

EVA PUXLER
Mözsön a Szt. István utca 83. szám alatt laktunk férjemmel, Márton fiammal, anyósommal özv. Puxler Antalnéval, és annak rokonaival. Édesanyám Bien Miklósné sz. Doszpod Teréz és az öcsém András is velünk egy időben lett kitelepítve. Ők a Szt. István utca 78. szám alatt laktak. Édesapám úgy tudom utánunk érkezett, mivel ő magyar katona volt és Szegeden beteg lovakat ápolt abban az időben.
Minket 1946 novemberében telepítettek ki. Az állomáson még 2-3 napig állt a szerelvény és csak azután indultunk el. Ezen idő közben Berta Antal a plébános minden családnak kihozta az állomásra a születési anyakönyvi kivonatokat.
Mi magunkkal vittünk 3 dunyhát, 4 széket, 10 literes bödönben kacsazsírt, amit már előre összegyűjtöttünk, és 10 szál hosszú kolbászt, amit a kötényem alatt terítőben összevarrva sikerült elvinnünk. Ezen kívül a legszükségesebb ruhaneműinket. Más minden ott maradt. A marhaszállító vagonban kb. 30-an voltunk. Egy-egy embernek igen kevés hely jutott.  A vagonokat lezárták. A felügyelők között amerikai katonák is voltak. Ausztrián keresztül mentünk Németországba. Nagyobb állomásokon a vonat megállt, itt el lehetett végezni a legszükségesebb dolgokat. Ilyenkor többen is lemaradtak, akik a következő személyvonattal jöttek utánunk. Egyszer a férjem is ezek között volt. Némely állomáson kaptunk főtt ételt.
A végállomás Bad Kissingen volt. Ott céklarépafőzeléket kaptunk, kevés apró húsdarabbal, és kenyeret. Négy napig egy kocsmában voltunk elszállásolva és csak azután kaptunk külön lakást. A község, ahol laktunk egy igen szegény kis község volt. Az anyósom, mivel ő háborús özvegy volt, és az iratai is megvoltak, kapott nyugdíjat, ami nagyban segítette megélhetésünket.
Minden családból volt egy-egy férfi, aki a községi erdőben munkát kapott, amiért fizetést kaptak. A megélhetés így is szegényes volt. Az elkövetkező időben elköltöztünk más vidékre, ahol jobb munkalehetőség volt. Jelenleg Hungenben lakunk. Sajnos a családunkból már heten meghaltak.
Magyarországon mi nem voltunk bundosok. Minket nem lett volna szabad kitelepíteni. Mi magyar nemzetiségűnek és német anyanyelvűnek vallottuk magunkat a háború előtti utolsó népszavazáskor.
A kitelepítés után először 1992-ben voltam Mözsön, majd utána még egy-két alkalommal. Úgy érzem többet már nem látom szülőfalumat, rokonaimat, ismerőseimet, nemsokára 86 éves leszek.

NIKOLAUS KATZENBERGER
1947. szeptember 1-én hétfőn kora reggel a rendőrség ébresztett fel bennünket és azt mondták, hogy két órán belül el kell hagynunk az otthonunkat, azonnal csomagoljunk. A legszükségesebb ruháinkat, ágyneműt, dunyhát és élelmiszert, ami otthon volt elkezdtük csomagolni. Ládákba, zsákokba lett minden beletömve, majd a ház elé érkező teherautóra felpakolva. A kocsin már három család volt. Így vittek ki a vasútállomásra. Ott mindenkit átkutattak. Pénzt és élelmiszert kerestek. Egy idősebb asszony a fejkötője alatt akarta a pénzét elrejteni, de megtalálták és elkobozták. Más családoktól élelmiszert vettek el. Tőlünk nem vettek el semmit. A tehervagonba 8-10 család volt összezsúfolva.
Szeptember 3-án indultunk el Mözsről. Hogy a szerelvényen mennyien voltunk nem tudom, de egy raj katona kísért az úton. A vagonok nem voltak lezárva. Élelmet út közben nem kaptunk és semmi baj nem történt közben. Szobnál a cseh határon három napig álltunk, de nem tudtuk, hogy hová visznek bennünket. Itt az állomáson akinek még volt pénze, az vásárolhatott élelmet.
Szeptember 8-án este 10 órakor érkeztünk Németországba, Pirnába egy laktanyába lettünk beszállítva. Itt kaptunk először ennivalót. 9-én orvosi vizsga volt, fertőtlenítettek és összeírtak mindenkit. Minden személy kapott egy áttelepülő passzust. Pár napig még itt maradtunk a kaszárnyában. Utána felosztották az egész csoportot. A nők, ahol már nem volt férfi a családban, ott maradtak Pirnán, vagy Drezda környékén. Bennünket ismét bevagoníroztak, és kisebb városokba, vagy falvakba osztottak el. Most már több család volt egy vagonban, más szerelvényekből származók is. Velünk egy zombai család volt.
A mözsiek az Auerbach-i kerületben maradtak. Az itt lévő városok Falkenstein, Rodewisch, Auerbach, Freuen. Mi a Freuen-i állomáson lettünk kivagonírozva. Egy Hartmannsgrün-i paraszt traktorral és tehergépkocsival hozott el bennünket az állomásról. Egy kocsmában, a nagy táncteremben lett az összes holmink lepakolva, itt szalmán aludtunk. Ebben a faluban 12 mözsi család volt. A szomszéd faluban Pfaffengrün-ben 19 mözsi család volt. Ott most már nincsenek mözsiek. Egy páran haza mentek Magyarországra, volt aki nyugatra ment, az idősebbek meg már meghaltak. Hartmansgrün-ben már csak mi vagyunk mözsiek.
A családom és a többi mözsiek még a kocsmában laktak. Mi emberek, már szeptember 22-én egy uránércbányában dolgoztunk. Háromhetente lehetett haza menni a családhoz. Négy évig dolgoztam a bányában. Most 70%-os szilikózis betegségem van.
Itt Németországban, amikor meghallották, hogy jön egy magyar szerelvény, azt mondták, jönnek a "magyar cigányok".
Én 1947-ben 23 éves voltam, a Temető utca 19. szám alatt laktam a családommal együtt. Velem együtt lett kitelepítve a feleségem, kislányunk, anyósom és a feleségem nagymamája. Otthon összeköltöztetésre nem köteleztek minket. Az utolsó napig a saját házunkban laktunk, amikor hajnalban a rendőrség keltett fel minket. "Hát mi is köztük vagyunk" …. 1969-ben voltunk először Mözsön, és közben Harkányban is. Utána 1984-ben és 1990-ben.  Most már nem látjuk szülőfalunkat, hazánkat. Már csak képzeletben látjuk. A feleségem sokat írt Mözsre a rokonoknak, de már nem jól lát, így csak telefonon beszél.  Nekem nincsenek rokonaim Mözsön.
Otthon három évig voltam önálló gazda, 18 kh-on gazdálkodtam, ami a sajátom volt. Búzát, kukoricát és burgonyát termeltem. A mi korunkban még a budapesti vásárcsarnokban is mözsi krumplit árultak. 

BIEN BÁLINTNÉ
A kitelepítést végző rendőrök 1947. szeptember 1-én hajnali 5 órakor érkeztek meg a községháza elé. A lista már készen volt, hogy kiket kell Németországba kitelepíteni. Mi kukoricát szedni indultunk, de előtte kenyeret dagasztottam. A sógor jött, hogy megérkeztek a rendőrök, ha menekülni akartok, akkor induljatok. A férjem a pékhez szaladt a tésztával, én meg a 10 éves fiamat kirángattam az ágyból, a ruháját a kezébe adtam, és egy földes úton futottunk a kukoricaföldünkre, amelyik egy óra járásnyira volt. A férjem már nem tudott hazamenni, mert az utcát a rendőrök lezárták. Menekülés közben találkoztunk Klem Mártonnéval, aki a 2 éves kisfiával a karján futott utánunk. 10 hold földünk volt, amelyiken egy kis szoba, istálló és fészer állt. Itt voltak az állataink, a disznók és a baromfiak, egy kis idős ember vigyázott rájuk. Nem mertünk odamenni, hátha a rendőrök már keresnek bennünket, de az idős ember észrevette a gyereksírást, értünk jött és főzött krumplit reggelire a gyerekeknek. Közben a férjem is utánunk jött, két férfival, akik Klem Mártonnét haza hívták, mert a szüleit is kitelepítésre kötelezték, így ő sem maradhatott itthon. Mi nem mertünk a tanyánkon maradni, mert 3 napig állt a szerelvény az állomáson, s keresték a szökevényeket. A férjem hazament a kenyérért a pékhez, és látta, hogy a házunk előtt rendőr áll. A testvérem férje jött értünk egy kerékpárral és a szekszárdi hegyre mentünk a rokona tanyájába. A tulajdonos kijött és azt mondta, hogy kidobolták, hogy aki ilyeneket rejteget, azt is kitelepítik. Ezért minden nap másik helyen aludtunk a szőlőhegyen. Az erdőszélén egy földalatti kunyhóban húztuk meg magunkat a testvéremékkel. Végül egy decsi gazdánál a szálláson a tanyában, egy szobában laktunk két évig a hegyen. Ha ugatott a kutya, akkor már féltünk, hogy értünk jönnek, pedig nem volt semmi más bűnünk, csak az anyanyelvünk. Abból éltünk, hogy napszámba jártunk, munkát vállaltunk. Ekkor már a faluba is bemerészkedtünk, a férjem öccsénél is aludhattunk, aki rendőr volt, és értesített bennünket, ha a rendőrök német szökevényeket kerestek. Ilyenkor kerékpárra ültünk és menekültünk. Ilyen rettegésben éltünk 1950-ig, amikor híre jött, hogy jelentkezzünk a rendőrségen, megkapjuk a magyar állampolgárságot, és szabadon járhatunk. Először nem akartuk elhinni, attól féltünk, hogy csapdába csalnak bennünket. 

ANNA SPATZ
Gondolatai a kitelepítésről és az újrakezdésről.
Őseink a törökök kivonulása után 1727-ben, mint szabad parasztok érkeztek Mözsre. Ezt a vidéket "Schwäbische Türkei"-nek nevezték. A törökök elvonulása után az Osztrák-Magyar Monarchiának (Osztrák-Magyar Monarchia csak 1867-től 1918-ig volt, ekkor még csak osztrák-magyar viszony, kapcsolat létezett - szerk. megj.) az volt a célja, hogy becsületes, szorgalmas embereket telepítsenek be a kihalt országrészbe. Mindenki, aki betelepülőnek jelentkezett 200 Florentin guldennel kellett rendelkeznie, vagy egy iparos mesterséget kellett gyakorolnia, hogy Magyarországra települhessen, és ezáltal a betelepülőknek biztos kezdésük legyen. A kivándorlók Németországból jöttek: Feketeerdő, Württenber, Franken, Thüringen, Banberg, Waldsberg. Mivel svábországban, Ulmban szálltak hajóra, ettől kezdve Magyarországon sváboknak nevezték őket. Így jött létre Magyarországon a "Schwäbische Türkei".
A következő mondás ismert ezzel kapcsolatban. "Az első generáció volt a halál, a második a szükség, és csak a harmadiknak volt kenyere".
A töretlen szorgalom segített az újtelepeseknek megvetni a lábukat, és 250 év múlva egy biztos jólétet elérni. Miután Németország elvesztette a II. világháborút, a magyar vezetés jó alkalmat látott arra, hogy ezt a régóta integrált népcsoportot, mint "háborús bűnösöket" kiutasítsa. Aki nem változtatta meg német anyanyelvét és a német családnevét önként, annak kisajátították a tulajdonát és kiutasították az országból.
A kiutasítottak marhavagonba kerültek, 30 ember egy vagonba, és Németországba szállították őket. Csak a nem szállítható betegek és azok a személyek, akiknek a hozzátartozói Oroszországban voltak, maradhattak otthon, de az ő tulajdonukat is kisajátították.
A kitelepítés három szakaszban zajlott:
Az első csoport 1946 novemberében került Nyugat-Németországba Bayern-Rhőnbe, 337 fővel. Ebben a szegény, hegyes környéken nem volt megélhetőségük, ezért a legtöbben más vidéket kerestek. De ez is nehéz volt, mert a városok 90%-ban le voltak bombázva. Nem volt se gyári munkahely, se lakás.
A második szerelvény 1947 szeptemberében indult Kelet-Németországba Sachsen-Pirnába 237 fővel. A pirnai kaszárnyából Thüringenbe az uránbányába vitték a férfiakat. A családok férfi nélkül maradtak és sokat éheztek, mert nem volt élelmiszer.
A harmadik csoport 1948. február 24-én indult Mözsről, szintén Pirnáig. Ekkor azokat vitték, akik előzőleg elbújtak, de utána felbukkantak, kb. 61 főről beszélhetünk. Ezeket az ijedt és rettegő embereket több faluból összegyűjtötték és 40 kg csomaggal marhavagonban Pirnába vitték.
A magyarok az egész akciót áttelepítésnek nevezték, ez egy meglehetősen megszépített kifejezés az elüldözés helyett. Az elüldözötteknek csak ruhát és élelmet szabadott vinni. Gyakran még azt sem, az utolsó csoport 1948-ban csak 40 kg csomagot vihetett magával személyenként. Ezt nem lehet áttelepítésnek nevezni, és még hozzá önálló parasztokkal.
A mi családunk is a harmadik csoporttal került Németországba. Ezzel a szerelvénnyel zömmel azoknak kellett elmenni, akik az első két szerelvény elöl megszöktek. Varga Ádám "Mözs község története" című könyvében írja, hogy 153 személy eltűnt. Mi is köztük voltunk.
Édesanyám Mekl Mátyásné 50 éves, gyerekei Ádám 30 éves, Erzsébet 18 éves, Anna 13 éves, Ádám felesége és gyerekük, valamint nagymamánk özv. Schauber Jánosné 75 éves volt. Mözsön a Kossuth utca 2. szám alatt laktunk. Édesapánk még 1936-ban meghalt. Mi azért szöktünk el, mert a bátyánk, a felesége és egyéves kisfiúk nem volt a listán. Ő magyar katona volt.
Pár hétig elbújtunk a tolnai rokonoknál, később a palánki tanyánkban. Mire jött a tél már nem kerestek, ezért Mözsön kerestünk egy kis házat a Nagyatádi Szabó István utca 7. szám alatt, Bernhardt Andrásnál (ma Alkotmány utca).
1948. február 24-én teherkocsival jöttek értünk. Pár nappal azelőtt a községházán ki volt írva, hogy ki van a listán. Ezzel a szerelvénnyel kb. 61 fő mözsit szállítottak. Így csinálták a környékben lévő falvakban is, mire egy szerelvény tele lett. Nekünk csak 40 kg csomagot volt szabad elvinni fejenként, és még ebből is elkoboztak valamit.
Mikor a vonat dél felé elindult, mindenki kétségbe esett és sírt, mert féltünk, hogy Oroszországba visznek. Bátaszéken megállt a vonat, itt még pár vagont ráakasztottak, és a vonat tovább indult észak felé. Csehszlovákián át, a vonat le volt zárva, felügyelő nem volt. Útközben élelmet nem kaptunk.
Pár nap múlva a pirnai kaszárnyába érkeztünk. Itt pár napig voltunk. Fertőtlenítettek, és beosztottak, hogy ki hová kerüljön. Sokakat bányába vittek. Minket Drezdába vittek, ahol alig volt megélhetés. Sokat éheztünk. Az utolsó darab szalonnáért kaptunk a varrodában munkahelyet, két ágyat és egy kályhát. A munkánkért ugyan kaptunk pénzt, csak a pénznek nem volt értéke, nem lehetett semmit vásárolni az üzletekben. Cserekereskedelemhez pedig nem volt semmink. Állandó üres has és mérhetetlen honvágy volt a legrosszabb. A gyerekeknek és a fiataloknak hiányoztak a nyomelemek, amelyek következtében különböző hiánybetegségek léptek fel. Az idősebbek is előbb haltak meg, mint normál körülmények között.
1948-ban Nyugat-Németországban már jobb volt a helyzet. Ezért többen mentek illegális úton oda. A mözsiek szorgalmasak voltak. A legtöbbjük házat épített. De mégis nehéz volt idegen földön. Sok csúfságot kellett nekik átélni, nagy volt a honvágy. "Magyar cigányok"-nak nevezték őket, és egyéb más jelzőket is használtak.
Az itteni tájszólás nekünk nagyon furcsa volt (sachsisch), nem értettük egymást. 1955-ben elmentünk Nyugat-Németországba. Édesanyánk bátyját 1946-ban ide telepítették. Így volt kapcsolat. Az itteni tájszólás már hasonlított a mözsihez. Erre a környékre több mözsi család is települt. A legtöbb már saját házában lakik. Kleinostheimben négy család lakik. Neidhardt, Rikker, Stercz, Mekl.
Az újrakezdés idegenben nagyon nehéz volt, mert az emberek egy teljesen lerombolt országba kerültek. De hihetetlen energiával, szorgalommal és takarékoskodással majdnem mindenki hozzájutott egy saját otthonhoz, és jóléthez. Állami támogatást, mint lakásépítési összegek, és kedvező kölcsönök, melléktevékenységű-földműveseknek, akik egy saját üzemet igazolni tudtak az "öreg hazában" megkönnyítették az újrakezdést.
Egy ilyen újrakezdés sikerült a bátyámnak, Mekl Ádámnak Lindengasse-ban is. Mint egykori önálló paraszt ember nehezen tudott hozzászokni a többműszakos munkához a gyárban.
A régi hazánkból, Mözsről 23-an költöztek 1955-ig Aschaffenburgból Kleinostheimbe, ahol időközben már a harmadik generáció él.  Korábban 25 család élt Aschaffenburgban. A legtöbben közülük a városban, vagy a környező településeken építették fel az új otthonukat.
A II. világháború után Kleinostheimben nagyon kritikus volt a lakás helyzet. 1945. január 21-től a háború fázisában a végzetes bombatámadások hatalmas károkat okozta, mindenek előtt a település lakásaiban.  Nemcsak a kleinostheimi lakosok szétrombolt lakóházait, hanem a menekülteknek és kitelepítetteknek is további lakóterületet kellett biztosítani 1946 után.
A háború után Kleinostheimnek szűk 2400 lakosa volt. A bevándorlások miatt a lakosok száma 4300-ra nőtt. Időközben minden "újpolgár" a háború utáni idők óta már régóta hazai lakossá vált és nem elhanyagolható mértékben járult hozzá községünk gyarapodásához.
1972-ben férjhez mentem. 1973-ban voltunk először Mözsön. 1990 óta már többször is. A látogatásokkal a honvágy is kevesebb lett, de a szülőföldet soha nem lehet elfelejteni.
Néhányan illegálisan Németországból haza szöktek Mözsre. Egy asszonyt a határnál le is lőttek. Azok, akiknek a búvóhelyét nem találták, azok az 1951-es amnesztiáig (a rendelet 1950-ben jelent meg - szerk. megj.) szenvedésben gazdag időszakot éltek át. Ekkor minden sváb megváltást kapott, szabadon élhetett, természetesen minden vagyon nélkül.
Kívánom, hogy ilyesmi már soha ne forduljon elő, az emberek egységesen lépjenek fel ennek megakadályozására. Isten szabad embereket teremtett, nemzetségre, lakóhelyre, vallásra való tekintet nélkül és a szorgos munkával megszerzett vagyonához nem szabad hozzányúlni. 

KATHARINA STERCZ
Tévutazás
Kitelepítés a II. világháború után Mözsről
(Magyarország-Kleinostheim-Bayern)
A svábok kitelepítése különböző szakaszokban történt, az első szándékra utaló jelek már sokkal a II. világháború befejezése előtt láthatóak voltak.
1945 végén a mözsi lakosoknak be kellet fogadni az első telepeseket. Ők más magyarlakta területekről űzettek el. Ezek az emberek csak menedéket kerestek és nem támasztottak semmiféle követelést az itt élő svábokkal szemben. A háború vége, amely magával hozta Magyarország határainak újra értelmezését, így aztán a magyarlakta területek egy részét Romániához és Csehszlovákiához csatolták. Az ottani lakosokat költözésre szólították fel, megígérve nekik (karpótlásként) a kitelepített svábok vagyonát. Így aztán az igaztalanság, mint az áradat bővült tovább. Ezért aztán 1945-ben - a hivatalos kitelepítés előtt - sokaknak (sváboknak) kellett elhagyni vagyonukat, házukat. Eleinte még reménykedtek a hazájuk későbbi jövőjében, hogy van még helyük a sváboknak, és más német származású családoknál kerestek menedéket. 1946-ban azonban megkezdődött a svábok hivatalos kitelepítése. Stercz Katalin (asszony) aki abban az időben 19 éves fiatal lány volt, így mesél családja Odüsszeájáról.
1946. november 23-án a 43. számú transzportot összeállították. Előző este nyilvánosságra hozták az érintett családok nevét, akik ahhoz a csoporthoz tartoztak. 337 személynek kellett 3 csoportba osztva 12 vagonba kerülni. Csak nagyon szűken mért személyi poggyászt vihettek magukkal. Aztán sokáig nem történt semmi, a vonat napokig állt a vágányon, mire egyszer csak elindult az osztrák határ irányába. A határon újra három napig állt a vonat, mire megkezdhette útját Ausztrián át. A tovább indulás előtt szállhattak ki először a vonatban utazók egy rövid pihenőre. Aztán tovább haladtunk Würzburg irányába. Sok férfi is csatlakozott hozzánk, akiket a hadifogságból hazaengedve a csoporthoz irányítottak.
A 11 napos utazás alatt az utasok egyszer sem kaptak meleg élelmet. Abból a kevésből éltek, amit magukkal hozhattak. Bad Kissingenben véget ért az utazás, bennünket egy üresen álló hotelba osztottak szét. Másnap nyitott teherautókon Rhőnbe, Thenfeldbe vittek, ahol a "jövevényeket" üres vendéglő tánctermébe, vagy húzódzkodó, méltatlankodó parasztokhoz szállítottak be.
Aztán szép lassan csökkent a feszültség, a kitelepítettek kezdték elfogadni, néhányan kevés fizetésért dolgozhattak a parasztoknál. Minden esetre az akkoriban szegény Rhőnben, ahol semmiféle ipar nem volt, így munkalehetőség és jövőkép sem a betelepülőknek.
Én nemsokára Bad Kissingenben vállaltam munkát, míg a jegyesem - mint más sok férfi - Aschaffenburgba költözött. Az ottani gyárban dolgozókat toboroztak, lakhatási lehetőséget is biztosítva, de csak férfiak számára.
1949-ben Rhőnben megesküdtünk és nyolc évig Aschaffenburgban éltünk és dolgoztunk. Amikor megtudtuk, hogy Kleinostheimben építési telkeket mérnek ki, vásároltunk egyet és 1956-ban építkezni kezdtünk. 1957-ben beköltöztünk és az óta Kleinostheim lett otthonunk és új lakásunk.

PETER BIEN
A "Schwäbische Türkei" -ből Sachsenbe.
50.000 magyarországi német jött a szovjet megszállás alatti zónába.
1947. augusztus 22-én egy négy napos utazás után megérkezett egy tehervonat sachseni Pirnába. A rakomány 1400 ember volt, akik sötét és büdös marhavagonokban a csomagjaikon ültek. Ezzel a szállítmánnyal kezdődött egy új fejezet a magyarországi németek számára a világháború utáni időkben: csaknem 50.000 ember kitelepítése a szovjet zónába.
A potsdami egyezményre hivatkozva a magyar hatóságok 1946 óta 150.000 ezer németet telepítettek ki az amerikai zónába kényszerrel. Amikor az amerikaiak vonakodtak további szállítmányokat fogadni, a szovjet megszállók 1947 augusztusában átvettek vonatokat a kiutasított németekkel, mert szükségük volt sürgősen munkaerőre az uránbányászathoz.
Az első szállítmánnyal 1431 személy érkezett: 477 férfi, 731 nő, és 223 gyerek. "Feltűnő volt az idősebb emberek viszonylag nagy száma" írta a pirnai tábor főorvosa később a hivatalos jelentésében. A kitelepítettek a "zöld kaszárnyában" voltak elszállásolva, egy épületegyüttesben, amely az 1890-es években a szász katonaság számára készült, és most felvevőtáborként szolgált. Egy 60 éves nő a megérkezés után közvetlenül szívinfarktust kapott, és meghalt a tábori korházban.
Ottó Buchwitz, a szász tartományi elnök üdvözölte az első magyarországi németeket. A SED-hivatalnok, aki Breslauból származott, mondta, hogy át tudja érezni, hogyan érzik magukat a magyarországi németek. De nincs értelme panaszkodni, csak az számít, hogy egy új hazát építsenek fel. Buchwitz beszédéből egyértelműen felismerhető a SED célja: a hivatalosan "áttelepültek"-nek "új polgároknak" nevezett kitelepítettek olyan gyorsan, ahogy lehet olvadjanak be a hazai lakosságba.
 Mözs község története - sorsa:
Az első szállítmányt rövid időn belül 9 további követte. 1947. szeptember 18-ig összesen 14.721 magyarországi német került Szászországba.
A többség a pirnai "szürke kaszárnya" tárborba és a prosseni táborba lett irányítva, 3 szállítmány Hoyerswerdába lett továbbirányítva. Sok kitelepített az úgynevezett "Schwäbische Türkei"-ből származik, ez egy viszonylag zárt német lakta terület Délmagyarországon. A török háború után feldúlt országrészeket a XVIII. században német parasztok telepítették be. Ápolt falvak határozták meg a vidék képét, falvak, mint Mözs község.
A török háborúk után szlovákok települtek Mözsre, akik az egykori felvidékről származtak. 1727-ben lettek feljegyezve az első németek a falu templomi bejegyzéseibe. Az idő folyamán a szlovákok feladták identitásukat és magyarokká "változtak át". A német letelepülők tudták hasznosítani a szántókat, szőlőt telepítettek és tejgazdaságot működtettek. Hogy mennyire voltak jómódúak, azt fel lehetett ismerni a nők selyemviseletéről. Az 1941-es népszámlálásnál 1372 lakos mondta magát német anyanyelvűnek, és 974 lakos magyarnak. Csak 22 személynek volt szlovák az első nyelve.
A németek, szlovákok és a magyarok békés együttélésének 1946. novemberében hírtelen vége szakadt: 337 német, rendőri felügyelet mellett lett a pályaudvarra szállítva és 12 marhavagonban elkezdődött az utazásuk az ismeretlenbe, ami a "szegény" bajor Rhőnbe vezetett.
1947 szeptemberének elején újra itt volt az idő, a rendőrök újra körülzárták a települést, a kitelepítetteket kivezették a házaikból. Ezúttal 237 lakos 1947 szeptemberének közepén a magyar vezetés egy negyed évre beszüntette a kitelepítést, hogy 1948 januárjától intenzívebben folytassa. Január 11-től június 13-ig 23 szállítmánnyal 34.584 személyt szállítottak Pirnába. Két vonat folytatta útját Sachsen-Anhalt irányába. Ezzel az új kitelepítési hullámmal is telepítettek ki mözsieket, 61 személyt, - akik 1947-ben elbújtak, később felbukkantak - szállítottak 1948 februárjában Pirnába.
1948. június 13-án a 33-dik transzport volt a kitelepítés utolsó transzportja, ami megérkezett Pirnába. 10 hónapon belül a magyar hatóságok 49.306 németet telepítettek ki a szovjet zónába (SBZ). Ebből 46.324 személy került Szászországba (Sachsen) és 2.982 személy
Sachsen-Anhaltba.
Minden újonnan érkező kitelepítettnek 4 és 14 nap közötti karantént kellett eltöltenie a felvevőtáborban. Ez alatt az idő alatt a politikai hovatartozásukról lettek megkérdezve és megvizsgálták őket, mennyire alkalmasak munkára. A bányamunkára alkalmas férfiak iránt különösen nagy volt a kereslet. A besorolásnál az eddigi szántóföldi munka nem játszott szerepet. Ahogy korábban tervezték a magyarországi németeket oda telepítették, ahol a "Szovjet Bizmut Részvénytársaság" egy államot az államban hozott létre. 1948-as év első két hónapjában 796 "bányászatra alkalmas áttelepített" érkezett 2.362 családi hozzátartozóval a nyugat-szász körzetbe, Auerbachba, Zwickauba, és Stollbergbe. A Mözsről érkező földműveseknek is, akik még néhány hónappal ez előtt a földjeiket művelték, a föld alatt kellett dolgozniuk.
 A nehéz beilleszkedés:
A kitelepítettek, akik nem voltak alkalmasak a bányászatra, Meißen és Pirna környékén találtak befogadásra, úgy mint Oberlausitz és Lipcse környéke. 1948 végén 877 magyarországi német élt Pirnában a járási székhelyen, ez a 38.598 lakos 2-3%-át tette ki. Még az 1970-es években is találkozhattak az emberek magyarországi német asszonyokkal, akik a hazájuk népviseletét viselték.
Néhány településen az "újpolgárokat" a helybeliek "magyar cigányoknak" csúfolták. A rossz élelmezési helyzet és az SED szigorú beilleszkedési folyamata miatt sokan rövid időn belül a nyugati zónába mentek. 1948 végén 46.324 Szászországba betelepített személy közül csak 40.798-an tartózkodtak itt. És a számuk tovább csökkent. Az 1950-es évek közepén egy Nyugatnémet becslés szerint kb. 35.000 magyarországi német élt a DDR-ben.
Közülük, akik maradtak, csak egy kicsi rész volt kész az SED-rezsimmel megállapodni. Sokan, akik többnyire katolikusok voltak, a hitükben kerestek vigasztalást. 1948 és 1951 között Vikar Péter Ruppert, aki a pécsi püspökség egy papja volt, kapta a megbízást, hogy az "itteni püspökségbe (Meißen) áttelepített németeknek Magyarországról" lelkipásztori gondozást adjon. Másfél évtizeddel később, 1966-ban két magyarországi németet szenteltek pappá a drezdai nagytemplomban. Oszkar Werner Mágocsról és Johannes Rippl Köblényből lépett szolgálatba a meißeni egyházmegyében.
1989-90-ben a politikai összeomlás után a magyarországi németeknek, akik kitartottak a DDR-ben, teljesen új lehetőségeik lettek a gazdaságban és a politikában. Két kitelepített bekerült a szász tartományi parlamentbe (Landtag): Johann Kehl (SPD) Udvariból a parlamenthez tartozott 1990-től 1999-ig, aztán őt váltotta fel Georg Hamburger (SDU) honfitársa, aki Véméndről származik. Hamburger 1994-től 2001-ig ügyvivő elnökségi tag volt a szász tartományi gyűlésben is.
Számtalan településen emlékművek emlékeztetnek a 60 évvel ez előtti eseményekre, így Mözsön is. Az egykori paraszt falu ma Tolnához tartozik, ahol 12.000 lakos van. A 2001-es népszámlálásnál 213 személy vallotta magát német nemzetiségűnek, de csak 73-nak német az anyanyelve. Ami a háború utáni időben le lett rombolva, már nem lehet helyreállítani. De az utóbbi években történtek változások: alakult egy "kisebbségi önkormányzat", a gyerekeknek kínálnak német nyelvoktatást, és fiatal magyar nők mutatják be "német tánccsoport"-ként a viseletet, amit egykor a mözsi asszonyok viseltek.
A fenti írás szerzője Peter Bien. Édesapja, Bien János, Mözs Kossuth L. utca 33. szám alatti lakos volt, 1947-ben lett kitelepítve Németországba, a keleti zónába. A cikk megjelent Bildquelle: Bayern, Geschichte (historia, esemény, történet) 2007. 10 (DOD) 11-12. oldal.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése